Nagy-Britannia vidékein | 1. rész
Frissítve: 2020. nov. 15.
Az angoloknál legalább annyira sztereotípia az esős idő, mint az emeletes busz. Előbbiről bármikor, bárkivel el lehet akár hosszasan is diskurálni, szókincstől függően. A hosszú hétvégévé nyújtott angliai kirándulás alkalmából azonban az összes brit állampolgárnak arról „panaszkodtam”, hogy a verőfényes napsütés nemigazán angolos.
Ami viszont igazán angolos volt, az temérdek típusú-évjáratú-fajtájú emeletes busz, mellyel megismerkedhettek a résztvevők. A kirándulást egy lelkes, mondhatni újdonsült Ikarus-rajongó, valamint szerzőtársam, aczadam szervezte – aki féléve kiterjedt gyorstalpalót adott mindenkinek a szigetvilág buszos közlekedéséről, valamint annak kultuszápolásáról: ezt ide kattintva lehet (és ajánlott is) megtekinteni.
A fő attrakció – és az esemény mozgatórugója – a szigetország két, utolsó Ikarus 480-asa volt. De mint az teljesen nyilvánvaló, van autóbusz az Ikarus-okon túl is – hovatovább, fontos a nyitottság minden újra – így természetesen sokan csak bámulták az előttük felbukkanó, furábbnál furább helyi karosszálású buszokat. Ez senkit ne tévesszen meg, a gépészetet tekintve elég egységesek a buszok, tehát műszakilag-fenntartásilag nem a maguk ellenségei (Volvo B7R, mint alap, különösen kedvelt – itthon hasonló alapon futnak a Localók).
Elsőként néhány telephelyet lehet megtekinteni, mely helyekre a túraszervezők előzetesen lebeszélték jelenésünket, és stílusosan valamilyen busszal (általában veterán példányokkal) érkeztünk.
Abus
A cég 1991-ben indult, Bristol helyi (és agglomerációs) járatain futnak autóbuszaik. A csúcsok csúcsán 25 darab járművel szolgáltattak, azonban manapság mindössze 15 járművel veszik ki a részüket a tömeg közlekedtetésében. 2004-ig minden évben módjuk volt vásárolni 1 darab új emeletest, azóta viszont a felhősebb napjait éli a cég (a támogatási rendszer megváltoztatása miatt), így használt buszokkal tudnak csak bővíteni.
A külvárosban található telephelyükre éppen hogy befér 4 busz – de onnantól a mozgatás már minimum egy másik mozdítását igényli. Itt végzik a buszok karbantartását (egyetlen szerelővel!), valamint javítását, takarítását. Ezenfelül még két másik, tárolótelepük van, mely néhány utcával odébb található, ezeken a telepeken ugyancsak 4-5 busz fér el. Érdekesség, hogy autóbuszok átalakításával is foglalkoznak szűkös helyi s létszámi kereteik ellenére, épp egy emeletes „színpadbusz” készült.
Eagle
Ezzel a céggel behatóbban nem ismerkedtünk, mindössze a két darab, iskolások szállítására manapság is használt Ikarus 350-esük miatt tettünk egy kitérőt irányukba. A 350-esek kapcsán a legérdekesebb tény (azonfelül, hogy 2019-ben még mindig használják a 2001-es évjáratú gépeket), hogy 70 (!) férőhelyesre lettek átalakítva.
Firstbus (Weston)
Az ehhez hasonló, 30-50 buszt fenntartó üzemeknél elsősorban a buszok nap átvizsgálása, kisebb beavatkozások, folyadékokkal feltöltés és hasonlók történnek. Minden komolyabb mutatványra egy nagyobb üzemhez vándorolnak át a járművek. A csarnokba sajnos nem engedtek be, így csak az udvaron ácsorgó buszokat lehetett megtekinteni – kívül-belül. Külön érdekesség az oktatóbusz, illetve ahogyan elhelyezték az oktatói ülést benne – lásd a képen.
North Somerset Coaches
Az 1969-ben alapított céget a kirándulás főszervezője 2007-ben vásárolta meg. Ekkor két jármű tartozott a flottába: egy 1989-es Volvo B10M alapra épített Alexander P, és egy 1992-es Dennis Javelin Plaxton. (Utóbbi az „angol E95-ös”-nek vehető, és a későbbi részekben még vissza fog köszönni, érdemes megjegyezni.) A cég apránként növekedett, újabb vonalakon jelent meg, újabb buszokkal bővült: 2011-ben vásárolta meg a 480-asát a korábbi Solent Blue Line társaságtól.
A napi használatban lévő flotta mellett természetesen a nosztalgiaflotta is szépen gyarapodott: odakint (közforgalomban) nincs annyira éles határ ebben a kérdésben: az 1987-es évjáratú Alexander P-t csúcsidőben simán bevetették a közforgalomban 2010 körül is. Mondjuk itthon is lehetett találni 23 éves közforgalmú buszt, és mégcsak a “nosztalgia” jelzőt sem kapták meg akkor hivatalosan.
2013/2014-ben a helyzet úgy alakult, hogy a viszonylatokban szerzett részesedését el kellett adja, így „visszavonult” a napi közlekedéstől, és helyette a megőrzött buszokra koncentrál – ez jelenleg 7 buszt jelent.
De mégis miért vett meg egy BKV-s 260-ast, amikor soha nem járt még csak 200-as sem a szigetország útjain?
Újdonsült tulajdonosának egyszerű, impulzív döntése volt ez.
Kifejtése szerint a korabeli (’80-as [200-as sorozat] és ’90-es [400-as sorozat] évekbeli) hazai buszaihoz viszonyítva az Ikarus sokkal masszívabb. Ha egy ilyentájt készült angol buszba az ember >>belerúg<<, az szétesik. Az Ikarus-szal nem történik semmi, megy tovább. Ez megtetszett neki.
A következő részben a 480-as duó konvoja lesz a téma.